Sokszor jutottak eszembe gondolatok, amelyeket szívesen megosztottam volna az emberekkel, s aztán úgy láttam, ezeket leginkább egy regénybe lehetne belefoglalni.

Valami olyasmit akartam alkotni, ami pillanatok alatt magával ragadj az olvasót, ami kirángatja a hétköznapok egyhangúságából, és elröpíti egy olyan valóságos világba, ahol a csodák megtörténhetnek.

Mikor a regény váza elkészült, már csak egy ütős indítás hiányzott, ami bevezethetné a történetet. Hiába volt meg a fejemben a házban lakók névsora, hiába tartozott mindegyik szereplő jellemvonása, hetekig kellett várnom a kezdésre. Aztán a történet indítórugója egy egészen hétköznapi esemény volt.

Egy este éppen aludni készültem, amikor a szomszédból átszűrődő hangokat hallottam. Próbáltam azonban inkább álomba merülni, mintsem hallgatózni, mert másnap még sok kihívás várt rám, ám a szomszéd lakók a pikáns részletektől sem kíméltek, így aznap este egy lavinát indítottak el bennem – már ami a regény kidolgozását illeti. Alvás helyett rögtön az asztalhoz ültem, és megszülettek az első oldalak. Felhasználtam ezt a hétköznapi eseményt, egy regény kezdőtörténetének. S innentől nem volt visszaút. Mintha a regény maga is kívánta volna megteremteni nekem azokat a szabad órákat, amikor csak az írásnak élhetek, és ebben kiteljesedhetek.

Alapos vázlatot készítettem, és a történet is lassan összeállt a fejemben. Amikor mindezzel megvoltam, akkor fogtam csak az íráshoz, s végül megszületett az az alkotás, amit legelőször kigondoltam. Ez a regény megmutat egy olyan világot, amiben muszáj észrevennünk a jó dolgokat, és tisztaságával egy üde színfoltot varázsolhat az életünkbe.

Ez a könyv olyan, mint egy darab belőlem. Életemnek sok-sok motívuma visszacseng a szereplők tetteiben. A történetek nagy rész nem kitalált, hanem valójában megtörtént eseményen alapszik, még akkor is, ha ezt nem én éltem át, hanem csak hallottam valakitől.